Üdvözöljük a

Az Év Kézművese Díj: Polgár Zsuzsanna | Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara

honlapján!

-

Az Év Kézművese Díj: Polgár Zsuzsanna

Szerző: N.T. | 2013. június 5.

A kamara „Az Év Kézművese Díjat” adományozhat tradicionális kézműves szakmák elismert művelőjének, a hagyományok őrzőjének, a szakmai kultúra fejlesztőjének vagy piacképesen, eredményesen gazdálkodó kisvállalkozásnak. Az Év Kézművese Díj kitüntetettje 2012-ben Polgár Zsuzsanna.

Az indoklás szerint Polgár Zsuzsanna elhivatott pedagógus, a Mezőszél utcai általános iskolában generációkkal szeretette meg a kézműves kismesterségeket, a kreatív alkotás örömét. A megye kézműves vásárainak állandó színfoltja, derűjével, mindenkit felvidító mosolyával és bemutatóival népszerűsíti a mézeskalács díszítés mesterségét.

 

 - Akkora meglepetés volt, amekkora csak lehet – válaszolja vidáman még az átadás után három hónappal is arra a kérdésre az Év Kézművese, hogy miként fogadta az elisemrést. - Tényleg nem számítottam rá. Nem igazán ismertem ezt az elismerést, onnan tudtam a létezéséről, hogy egy kézműves barátnőm, társam, akivel egy egyesületben dolgozunk, két évvel ezelőtt ugyanebben a díjban részesült. De hogy nálam is sor kerül erre, nem gondoltam.

 - Milyen értéke van ennek elismerésnek?

 - Azt gondolom, hogy a kézművesek között ez nagyon sokat jelent. Ugyanis nem gyakran tüntetik ki a kézműveseket, pedig nagyon sokat dolgozunk. Úgy érzem, mostanában nem becsülnek meg bennünket. Ezért gondolom, hogy annak üzenete van, ha valamelyikőnkre mégis felfigyelnek.

- Mitől érezné azt, hogy megbecsülik, elismerik?

 - Ha egy kiemelt kategóriába kerülhetnénk, akár úgy, hogy felállítanának egy mércét, aminek szigorúan meg kell felelni. Nem kimondottan a termékek zsűrizésére gondolok, mert akörül mostanában nagyon sok a visszásság. De valahol mégiscsak el kellene dönteni, hogy kik azok a mesterek, akik - csak ezt a szót tudom mondani - míves munkákat készítenek és kik azok, akik tömeggyártásra készültek fel, piacra termelnek. Függetlenül attól, hogy nyilván nekünk is sokat számít a piac, mégsem adhatjuk alább a munkáinkat.

 - A díj indoklásában az szerepel, hogy „a megye kézműves vásárainak állandó színfoltja, derűjével, mindenkit felvidító mosolyával és bemutatóival népszerűsíti a mézeskalács díszítés mesterségét”. Ön hogyan mutatná be saját magát?

 - Én azt mondanám magamról, hogy megszállott tanító vagyok. Amúgy is ez az örökölt, a választott és imádott szakmám. A nagyszüleim, a szüleim is tanítottak és el sem tudtam képzelni, hogy lehet mást is csinálni a világban, mint tanítani. És emellé jött - valószínűleg a sors ajándékaként -, hogy a nagyszüleim alkotó kedvű emberek voltak. Egyszerű parasztemberek, de mindent meg tudtunk csinálni otthon és ez a világ leg természetesebb dolga volt. A dédnagyanyám varrt, szőtt, a nagyanyám sütött - olyan igazi alkotó emberek voltak a szó mindennapi értelmében. Amit én ajándékba kaptam az élettől, azt még pluszban tanítom is. Minden vásárba bemutatózni megyek - ez azt jelenti, hogy sokan körülöttem állnak és én mesélem, hogy amit látnak, azt hogy kell elkészíteni. Mondom a receptet, jó tanácsokat adok, tanítom a gyerekeket. Az iskolában kézműves osztályom van, egész évben bütykölünk valamit: nemezelünk, szövögetünk, próbálkozunk sok mindennel. Nyáron kézműves táborba viszem őket, ahol aztán reggeltől estig dolgozgatunk valamit. Azt próbálom megtanítani a gyerekeknek, hogy ha az ember a saját kezével elkészít valamit, az nem egy betegség, nem egy isten csudája, hanem mindennapos dolog. Ám annál nincs jobb érzés, mint ha megszületik valamilyen szemet és szívet gyönyörködtető tárgy.

 - Mi szépet talál az alkotásban?

 - Ezt nem tudom szavakba önteni, ez az életem része. A hímzés az igazi nagy szerelem, azzal indult az alkotás valamikor. Nagyanyáimtól kaptam a textil szeretetét, ha hozzáérek, már babát látok benne vagy hímzésmintát tervezek rá, el nem tudom képzelni, hogy lehet e nélkül élni. Ez nagyon fontos. Én egyszerűen csak boldog vagyok ettől. Akkor nyugszom meg, ha bármilyen kis anyagból készíthetek valamit. Akár a gyerekekkel, akár egymagam. Még ebben a faramuci helyzetben is, amikor tudjuk, hogy nem ismernek el bennünket, nehezen élünk, sokat dolgozunk, én mégis azt mondhatom magamról, hogy egy elégedett és boldog ember vagyok. Azt csinálhatom, amit szeretek.

 - A szavaiból érződik, hogy nagyon szereti a gyerekeket.

 - Ez így igaz. A gyerekek színes fantáziával rendelkeznek és ügyesek is lennének, ha otthonról hoznának egy kis hátteret. Megesett, hogy stoppolni tanítottam a gyerekeket az osztályban és azt üzente az egyik anyuka, hogy: kösz, tanító néni! A gyerek lesz az egyetlen, aki majd tudja, mi az, hogy tű! Annak idején, amikor a nagymamák maguk mellé vették a kis unokájukat és megmutatták, hogy hogyan kell öltögetni, egy mintakendőt készítettek - az alapvető dolgokra a mindennapokban tanították meg a kicsiket. Nem kellett elmenni kézműves foglalkozásra ahhoz, hogy valamit megláthasson és megtanulhasson a gyerek, hanem otthon, a mindennapokban volt szükség arra, hogy egészen kicsiként megtanulja az alapvető dolgokat. Vagy addig nézte a nagymamát, amíg ő is nekilátott és csinálta. Ez ma nagyon hiányzik. Most első osztályban azzal küszködünk, hogy megtanuljuk a hármas fonást vagy megtanuljunk csomót kötni, arra pedig masnit. Ilyen alapvető dolgok hiányoznak. A mai gyerekek sem ügyetlenebbek a régieknél, mert amikor nekiállunk, viszonylag rövid idő alatt meg tudják csinálni, de hiányzik e tekintetben a családi háttér.

 - Említette, hogy ha elmegy a vásárba, akkor ön köré gyűlnek az emberek és arról mesél, hogy mit hogyan kell készíteni. Miért fontos az, hogy beszélgessen az alkotásról, a tárgyakról?

 - Én abban bízom - és ezen dolgozunk Míves Mag Műhelyünkkel -, hogy ne csak az alkotásnak tudjunk örülni, hanem ha megtanítjuk a technikákat, a dolog lelkét, akkor az másoknak is örömöt fog okozni. Nem csak a konkrétan elkészült tárgyaknak lehet örülni, hanem a munkafolyamatnak is, ahogy alakul az ember keze alatt az anyag. Ezt próbáljuk tanítani és bízom benne, hogy a példa, a motiváció talán többeket munkára sarkall.