Üdvözöljük a

Nem zugbüfé | Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara

honlapján!

-

Nem zugbüfé

Szerző: Gűth Ervin | 2016. november 8.

Egy vadidegen lakásában kajázni? Ráadásul a legalitás határán? Az biztos, hogy izgalmasabban hangzik, mint egy vakrandi vagy egy sima vendéglős vacsora. Volt is hájp körülöttük évekig, de most úgy tűnik, nagyobb a lakáséttermek füstje, mint a tűzhelyeik lángja, hiszen mégiscsak elég gyorsan kimentek a divatból. Miért nincsenek már lakáséttermek Pécsen?

Nem csak az a tanulságos, ami van, valaminek a hiánya éppen olyan, vagy még beszédesebb is lehet. Az is érdekességeket árul el egy város vagy ország gasztrokultúrájáról, ami volt, de valamiért már elveszett. A sor Pécsen is hosszú lenne, és nem mindegyik veszteség fáj, de van, aminek kifejezetten örülök. És bőven akad, ami hiányzik. Nagyon is. Nem kezdem sorolni, de a 2012-ben bezárt Csillag Vendéglő rántott sertésmája biztosan ezek közé tartozik. Persze, egy hely megszűnése még nem trend, viszont egy műfaj tündöklése (?) és bukása (?) már érdekes összefüggésekre mutathat rá.

A magyarországi gasztroforradalom szerencsére nem csak abban nyilvánul meg, hogy egyre több étterem zárkózik fel a kor követelményeihez. Lehet, talán inkább a másik oldalról, a fogyasztók felől érkeztek az első jelek. Az olyanok, hogy mégiscsak valami másra lenne igény, mint amit általában kaptunk. Ez volt tetten érhető a gasztroblogok, receptmegosztó oldalak számában és a főzős tévéműsorok népszerűségének szárnyalásában is. És valószínűleg ennek az igénynek egy kivetülése volt a lakásétterem-divat is.

Kritikus tömegnek nem nevezném a megszólított közönséget, de azért ma már nem nagyon kell magyarázni, miről is van szó. (Csak mellékesen jegyzem meg, a koncepció celebes, külföldi licencre épülő tévés változatai is szép sikereket könyvelhettek el.) A lényeg, hogy a 2010-es évek környékén egyre többen gondolták úgy, tudnak valamit olyat nyújtani, amit mások éttermekben nem kaphatnak meg. A lakáséttermek üzemeltetői elsősorban nem haszonszerzésből kezdtek el másokra főzni (persze voltak kivételek), hanem önmegvalósításként. Olyanok vágtak bele, akik a főzésre, mint örömforrásra tekintettek, tekintenek. És, akik vendéglátóként is bizonyítani szerettek volna. Ezekből a motivációkból az is látszik, hogy jó esetben egy sima rántott húsnál és fapofás szerviznél azért többel készültek és többet vállaltak a műkedvelő házigazdák. 

Az estek szervezése, lebonyolítása is hozzátett az élményhez, mivel félig-meddig titokban nyilvános eseményt összehozni nem kis kihívás. Jó, a múltban, Facebook nélkül is csak sikerült, de azért ennek is van némi romantikája. Pedig a szabályozás viszonylag egyszerű, sokkal enyhébb, mint egy vendéglátóhely esetében. Sőt, meglepő módon, de a hatóság is gyorsan reagált a trendre: a Nébih kiskátét adott ki a lakáséttermek üzemeltetőinek. Nem mondom, hogy ez vette el a dolog varázsát, de talán ez is hozzájárult.

De, ha már szabályok: a legalitás és lakáséttermek kereteit még a napi menüt kínáló vagy éppen a napi menüt házhoz szállító ügyeskedők is feszegették. Megint csak zárójelben jegyezném meg, néhány hónapig egy kizárólag a tágabb baráti körnek szállító ismerőstől kaptuk az ebédet és hát azóta sem volt olyan ár-érték arányú és változatos napi menükben részem. Persze a számla- és áfa-nélküli szolgáltatás nem a minőség és megbízhatóság legfontosabb ismertetőjegye, de ebben a konkrét esetben az állam kivételével tényleg mindenki jól járt. Viszont a modell korlátai miatt sajnos nem volt hosszú életű a dolog, pedig az ilyesmi valamelyest legálisabbá (?) tételére is indult sztártáp...

Ugyanakkor van még egy-két utolsó fecske, de ezek már nem is annyira lakáséttermek, inkább a közösségi élményre építő szolgáltatók, akik inkább csak a szabályozás miatt választották ezt az egyszerűbb formát. Vagy, mert inkább ezzel az extra szolgáltatással is a kultúraközvetítésre koncentrálnak. Mindenesetre a trendek jönnek és mennek, néhány évvel, évtizeddel később újratupírozva visszatérnek, így kár lenne még siratni a lakásétterem műfaját.