Üdvözöljük a

A Zsolnay szobor története | Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara

honlapján!

-

A Zsolnay szobor története

Szerző: Prókai Csaba | 2007. október 15.

„Szobra lesz a mesterembernek…”

 

Az indítás szép reményekre jogosított: amikor Zsolnay Vilmos halálhíre eljutott a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara vezetőségéhez, 1900. március 23-án a délutáni órákban, tehát a halála napjának délutánján, az akkor elnök – egy másik patinás pécsi család tagja – Littke József  a következőt javasolta az akkor összehívott rendkívüli közgyűlésen: „Zsolnay Vilmos emlékére állandó szobormű érdekében mozgalom indíttassék és erre a célra a kamara 2000 koronával indítsa meg a gyűjtést”. A hír gyors terjedésének bizonyítékaként a Budapesti Napló már a március 25-i számában a következőket írta, jó adag malíciával: „Szobra lesz a mesterembernek, ő lesz az első kézműves ezen a magyar földön, akit megmintáztat a közvélemény. Rendszeresen csak a nagy királyoknak, nagy lantosoknak és apró politikusoknak juttatnak monumentumot, az előbbieknek közadakozásból, az utóbbiaknak hivatalos költségen.”

 

Természetesen az 1900. április 17-i városi közgyűlés is támogatta a közadakozási mozgalmat és határozatot hozott a szobor fölállításának szükségességéről, 2000 koronát ez a testület is megszavazott a költségekre és életre hívta a 35 tagú szoborbizottságot, amelynek elnökévé báró Fejérváry Imre főispánt, alelnökévé dr. Majorossy Imre pécsi polgármestert és Littke József kamarai elnököt választották. A javaslatok között szerepelt, hogy a gyűjtést az egész országra terjesszék ki, amelyet az 1900. július 28-i belügyminiszteri leirat meg is erősített. A kor egyik vezető helyi napilapja, a liberális Pécsi Napló április 25-i számában írta:

„…bár alig hantoltuk el a nagyot, érczemlékében  újra feltámasztja az ifjú.” Ez utóbbi megállapítás azt a hírt takarta, hogy egy szép reményekre jogosító fiatal pécsi illetőségű szobrász, az akkor 27 éves Horvay (Hoppel) János már két vázlatot is készített. A lap pedig már előre lelkendezett:

„…felesleges a pályázat kiírása, olyat kapunk pályázat nélkül, melynél jobbat tán nem is akarunk.” A széthúzás első magjaként azonban a konzervatív Pécsi Figyelő megjegyezte:

„…az ügy még nagyon korai…Várjunk legalábbis addig, míg  a szoborbizottság megkezdi működését… Horvay különben is nagyon kiforratlan, nagyon fiatal még…”

 

 

Munkában a szoborbizottság

 

A szoborbizottságnak ekkor már meg kellett hirdetnie a pályázatot, amelyet meg is tett.

A kijelölt határidőre, 1901. április 1-re 16 művész 17 alkotását küldte be. Zavar támadt akkor, amidőn a zsűri elnöke, a kor híres szobrásza, Fadrusz János visszalépett, így a grémium nélküle – a zsűri egyetlen szobrásztagja nélkül, amelynek tagja volt Schulek Frigyes is – hozta meg döntését. Az első díjat nem adták ki, a második díjat Farkas Miklós, a harmadikat Holló Barnabás kapta. Horvay alkotását pedig megvételre ajánlották. A későbbiekben, művészi kérdésekben olyan neves személyiségek hallatták szavukat, mint Székely Bertalan, Szana Tamás, Zala György, illetve ez utóbbi lemondása után Ligeti Miklós. Fülkérésre Schulek Frigyes is beadott terveket, Stróbl Alajos azonban maga helyett Horvayt ajánlotta.

 

Kaotikus, itt nem részletezendő helyzet alakult ki ezt követően. A kusza személyi kérdések mellett egy biztos pont volt: kijelölték végre a szobor helyét, amely az akkori Siklósi országút (mai nevén Rákóczi út) tengelyvonalának metszésében volt és megegyezett a megvalósítás helyével. A szobor nagyságát egyébként 2,75 méterben határozták meg. Azt is kikötötték, hogy bronzból kellett lennie és a talpazatot is meg kellett hozzá tervezni. Egyértelműen a három díjazott egyik alkotását sem találták megvalósíthatónak, az újabb terv elkészítésére a szoborbizottságtól csak Horvay kapott megbízást. Bár megdicsérték, de az 1903. március 7-én bemutatott három szobormintáját sem találták megvalósíthatónak, újabb mintát kértek. Az ekkor készült summázat szerint a gyűjtés eredménye 27 144,67 korona volt és a folytatását határozták el.

 

Kisebb huza-vona utána a művészi megvalósítás is a vége felé közeledett: az 1904. december 12-i bizottsági ülésen ugyanis Horvay tervét gipsz- illetve bronzöntésre alkalmasnak találták, a kifogások miatt azonban csak 1906. januárjában fogadták el egyöntetűen azt a tényt, hogy a gipszöntvényt ércbe lehet önteni. Zsolnay szoboralakját a Haraszti-féle öntödében előkészítették és 1906. májusában kiállították a Zsolnay gyár udvarán.

 

Az öt mellékalakról – amelyeket Apáti Abt Sándor mintázott meg – 1905. februárjában a bizottság megállapította, hogy „….az öt szimbolikus figurával ékesített talapzat a legmagasabb művészi követelményeket is kielégítő, remek alkotás.” (A talapzat Schulek Frigyes alkotása.) A több más, neves tagot is meghívó, ún. nagybizottsági ülésen pedig, 1906. január 3-án a fia, Zsolnay Miklós gyáros bejelentette: a talapzat és a mellékalakok megvalósításának összes költségét magára vállalja, így ezzel a továbbiakban a bizottság nem foglalkozott. 

 

 

Áll a szobor, megtörténik a felavatás

 

 

A mai helyén oly sokak által azóta is – a legutóbbi időkig – megcsodált alkotás szabálytalan ötszögű talapzata – az ötszög az öttornyú városra, Pécsre utal – a Zsolnay gyár egyik híres anyagából, plutonitból, míg az aljzat süttő-haraszti mészkőből készült. Az öt szimbolikus mellékalak – amelyek száma megegyezik a város régi latin és német nevével és így zseniálisan egymásba illenek – a kerámia öt tevékenységi körét, a fazekasságot, a vegyészetet, a festészetet, a szobrászatot az építészetet szimbolizálja. A tetőn természetesen a mester szobra áll. A munkaköpenyben álló, hűen ábrázolt Zsolnay Vilmos a kezében lévő kis kerámia korsót szemléli félrebillent fejjel, figyelőn, alakja nyugalmat, méltóságot, szakértelmet áraszt. Föliratként a név mellett életének két végpontja (1828-1900) szerepel, alatta a gyár öttornyú, akkor használt emblémája. Jól kiegészítik egymást a mellékalakokkal. A mellékalakokat úgy helyezték el, hogy körbejárva az alkotást, valamelyikük mindig a néző felé fordul. Amikor a látogató vasúton megérkezik, az állomásból kilépvén, a szemben lévő sugárút végpontjaként pillantja meg a szobrot és elutazáskor az állomásépület előtt visszatekintvén, az utolsó pillantása szintén ezen az alkotáson akad meg.

 

A szobor felavatására díszes ünnepély keretében, 1907. október 13-án került sor. A dátum a kor zseniális üzletembere (mai szóval menedzsere), Zsolnay Vilmos fia, Zsolnay Miklós elrendezése volt: ezzel nyitották ugyanis meg a nagy eseménnyé emelkedett Pécsi Országos Ipari- és Mezőgazdasági Kiállítást. A kormány nevében nem kisebb személyiség, mint Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc akkori kereskedelemügyi miniszter és Szterényi József államtitkár jött el, a helyi méltóságok élén gróf Zichy Gyula római katolikus megyéspüspök, a vármegye és a szabad királyi város teljes tisztikara állott, de ott tolongtak mögöttük az intézmények, a testületek, az egyesületek képviselői, Pécs polgárai.

 

A legboldogabbak azonban a Zsolnay család tagjai voltak. A fővédnök és a legnagyobb mecénás Zsolnay Miklós volt, két nővére, Teréz és Júlia, illetve férjeik, Mattyasovszky Jakab és Sikorski Tádé ekkorra már teljes jogú vezetői lettek a gyárnak – amelyet az apa még életében gondosan előkészített – hűen a zseniális mester és gyáralapító szelleméhez. Zsolnay Miklós ekkor volt ereje teljében: a gyár nemzetközi kapcsolatai, a hazai piacon játszott kulcsszerepe mellett a (mai szóval) marketing-tevékenység minden ágában olyan követendő példát adott, amelyet azóta sem ért el senki Pécsett, Baranyában. Tekintélyével, pénzével élére állott az apját megörökítő szobor megvalósításának, a nyomában lebonyolított országos kiállításnak, amely úgy a vármegyének, a városnak, mint a családnak és a gyárnak nagy erkölcsi (és nyomában anyagi) hasznot hozott – hosszú távon.

 

Szerkesztette Dr. Vargha Dezső főlevéltáros, Baranya Megyei Levéltár